Szeretnénk, ha jobban megismernétek a magazinban megjelenő alkotókat, ezért mostantól a címlapos fotósainkkal készül egy mini-interjú. A sorozat első tagja Michelisz Éva, akinek velencei képe köszön vissza a májusi borítón.
Hogyan ismerkedtél meg az analóg fotózással? Mit szeretsz benne?
A fotózás már régóta foglalkoztat, gimisként került a kezembe először tükörreflexes digitális fényképezőgép. Sokáig használtam, de ahogy a telefonokkal egyre jobb képeket lehetett készíteni, úgy csökkent a lelkesedésem az iránt, hogy egy nagyobb gépet cipeljek magammal bárhova is. Aztán körülbelül egy éve úgy alakult, hogy egy barátom elhozta a régi családi Yashica gépét egy közös kéktúrázásra. Akkor kezdett el motoszkálni bennem a gondolat, mintha a szüleim szekrényében is lapulna valami.
Így került hozzám először édesapám Prakticája, ami jött is velem a következő kirándulásra. Óriási sikerélmény volt már az első tekercs, még ha nem is lett az összes kép tökéletes. Sőt, pont az az izgalom tetszett benne, hogy nem láttam rögtön, vajon hogyan sikerültek a képek. Fellelkesített már egyáltalán az a tény is, hogy még működik ez a régi szerkezet. Építészmérnöki munkám mellett azt hiszem igényeltem, hogy visszatérjen egy szabadabb alkotási forma az életembe, így gyorsan beszippantott a fotózás ismét.
Rengeteg mindent lehet szeretni az analóg fotózásban: egyfajta lelassulást, jelenben élést, koncentrációt, türelmet követel. Szerintem van egy réteg – és ide tartozom én is -, akik a mai sokképernyős, digitális, felgyorsult világban pont ezeket keresik és az analóg fotózás lehet az egyik út az elérésükre.
Lehet művészi kifejezőeszköz vagy szimpla hobbi, de mindenképp rengeteg lehetőség van a műfajban. Pláne ha saját magának hívja elő és nagyítja az ember és kontrollálni tudja az egész folyamatot. Itt még egyáltalán nem tartok, de ez a végtelen kísérletezési lehetőség megfogott.
Milyen géppel/gépekkel fotózol? Melyik a kedvenced?
Egyrészt a korábban említett Practika super TL-lel, ő volt a kapudrog. Később hozzám került bátyám Nikon F60-asa, amit mostanában leginkább használok. Ezeken kívül van még egy szintén örökölt Minolta XG-M a tarsolyomban, ami újraélesztésre vár. A Nikonom nagyon kezes, jól használható, de szeretnék egy manuálisabb géppel is fotózni.
Hogyan választod ki a témáidat?
Bármi alkothatja a témámat, de leginkább az ember és környezete, illetve a természeti szépségek inspirálnak. Túrákra, utazásokra, érdekes helyekre mindenképp jön velem a gépem, de sokszor egy random helyen szépen vetülő árnyék mintázata is megfog.
A személyesebb témák is közel állnak hozzám: például készítettem egy sorozatot nagymamám régi otthonáról és tárgyairól, mielőtt el lett adva a háza.
Aztán vannak azok a bizonyos kockák, amiket csak azért lövök el, mert már nagyon kíváncsi vagyok a tekercs többi képére, ezek inkább spontának.
Van olyan alkotóművész, akinek a munkássága inspirál? Hogyan merítesz a stílusából ötletet?
Ha ki kell emelnem egyet, akkor a Bauhaus iskola és Moholy-Nagy László jut eszembe, aki egy rendkívül sokoldalú és kísérletező művész volt nem csupán a fotográfia, hanem a festészet, szobrászat, design, filmművészet, tipográfia és reklámgrafika területén egyaránt. Ráadásul rengeteg új módszert hozott be a műfajba, mint például a fotogram és a dupla expozíció. Hozzá hasonlóan én is nagyon szeretek játszani a fény-árnyék hatásokkal, perspektívákkal, formákkal és kontrasztokkal.
De ha ennél mélyebb gyökereket keresek, akkor úgy gondolom az ő különböző művészeti ágakon átívelő tevékenysége nagyon inspiráló. Az interdiszciplináris látásmódot én a pécsi Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolában szívtam magamba. Ott tanultam meg, hogy léteznek olyan általános szerkezeti rendszerek, mint például a szimmetria, ismétlődés, variáció és ritmus, ami ugyanúgy megjelenhet egy zeneszámban, mint egy épület homlokzatán vagy – természetesen – egy fotón is.
Van valami, amit hozzáfűznél a magazinban megjelent sorozatodhoz?
Ezt a sorozatot főleg a háttérsztori miatt szeretem. Ahogy a képekhez kapcsolt bevezetőben is írtam, eltöltöttem két napot Velencében úgy, hogy nem volt befűzve rendesen a film és csak üresen kattintgattam. Szerencsére azért utolsó este rájöttem a bakira és elhatároztam, hogy a másnap reggeli indulás előtt csakazértis elfotózok egy tekercset. Teljesen spontán jártam az utcákat, miközben egy sokkal emberibb és igazibb arcát mutatta a város, mint amit a látogatók többsége érzékel: az emberek munkába siettek, a szemétszállító feltartotta a forgalmat, az árus épp kipakolta a turistacsalogató portékáit. Örülök, hogy ezt az ismerős és mégis nagyon egyedi velencei hangulatot sikerült megörökítenem.
Mondj magadról egy fotózással kapcsolatos érdekességet!
Én már észre sem veszem magamon, de állítólag sokszor vágom magam fura pózokba fotózás közben.
